Nem akarok szivárványos zászló mellett tüntetni. Mégis fogok.

A Pride betiltása tökéletes példája annak, hogyan működik nálunk a politikai figyelemelterelés. Ahelyett, hogy a valódi problémákról beszélnénk – mondjuk a gazdasági helyzetről vagy hogy épp hogyan ássák alá a jogállamiságot –, inkább bedobnak egy témát, amire mindenki ráugrik, és közben a lényeg elsikkad. És itt jön a csapda: a Pride nem egyenlő a melegekkel, mégis úgy kezelik, mintha az lenne.

A Pride-nak pont az a szerepe ebben a játszmában, hogy egy könnyen felismerhető, támadható szimbólumot adjon. Egy szivárványos zászló, egy felvonulás, egy látványos esemény – minden, ami vizuálisan és érzelmileg is könnyen beazonosítható. Mert ha van egy jól körülhatárolható jelképed, akkor a célcsoportot is sokkal egyszerűbb ellene hangolni. Egy politikai gépezet számára az a legjobb, ha nem egy elvont fogalom vagy egy nehezen megfogható társadalmi probléma ellen kell kampányolni, hanem egy konkrét, színes, hangos, jól felismerhető dolog ellen. A szivárványos zászló éppen ezt teszi lehetővé: egyetlen képbe sűríti az egész diskurzust. Nem kell bonyolult jogi vitákat lefolytatni arról, hogy milyen egyenlőségi kérdések merülnek fel, vagy hogy milyen jogállami aggályok vannak – elég megmutatni egy felvonulást, egy transzparenst, egy csapat lila hajú embert, és kész is a narratíva.

És persze most mindenki az LMBTQ-kérdésről beszél, közben meg arról van szó, hogy szépen, lépésről lépésre építik le a gyülekezési jogot. De ezt már nem mondja ki senki. Mert így sokkal jobban el lehet adni a sztorit. És tudom, most hirtelen minden „együttérző” felébredt a téli álmából, és újra lehet posztolni a szivárványos zászlót Facebookra meg az Insta-sztorikba, de ennek az ügynek nem csak róluk kéne szólnia. Pont az a cél, hogy róluk szóljon.

És hogy miért? Az M1 úgyis kimegy, csinál pár képet a kisebb létszámú tömegről, mutat pár lila hajú aktivistát szivárványos zászlóval a háttérben, vágóképen egy unatkozó rendőrt, majd, ha sikerül kiprovokálni egy kis összetűzést, lesz egy pár „jó” felvétel arról is, ahogy pár buzit megvernek. Aztán mehet a narratíva: „ezek provokálnak, hát hogyne kéne fellépni ellenük?” A fideszes nyugdíjas meg hátradől, hogy „hát látod, ezek se tudnak normálisan kiállni magukért, szerencsére Orbán megvédi az országot a buzik vonulgatásától”. Mert pont ez a cél. Nem az, hogy megakadályozzanak egy konkrét eseményt, hanem hogy az egész diskurzust egyetlen kérdésre redukálják, és az emberek még véletlenül se azon gondolkodjanak, hogy ezt egyáltalán meg lehet-e tenni, vagy hogy hol lesz ennek a vége.

És itt jön be az igazán szép része. X év múlva, amikor valaki felteszi a kérdést, hogy miért nincs Magyarországon tüntetés, mi lesz rá a válasz? Nem az, hogy „mert a kormány módszeresen lebontotta a gyülekezési jogot”, hanem az, hogy „miért, vonulgassanak a buzik?” Ez az egész erről szól.

Éppen ezért, bármennyire is látom a mögöttes manipulációt, és bármennyire is utálom, hogy ezt az egészet úgy rángatják, ahogy nekik kényelmes, ki fogok menni tüntetni. Mert az, hogy a hatalomnak sikerült ezt egyetlen kisebbség ügyévé silányítania, nem változtat azon, hogy ez már rég nem csak a Pride-ról szól. Ha most nem állunk bele, ha most ezt szó nélkül hagyjuk, akkor legközelebb mást fognak betiltani. És aztán még valamit. És még valamit. És amikor már senki nem tüntethet semmiért, akkor majd mindenki néz, hogy 'hogy lettünk ennyire Oroszország?'. Hát így. Szépen, lassan, lépésenként. Nem fogom végignézni.