Segítség elfogadása

Sziasztok!

Hamarosan megszületik a kisbabám. A várandósság utolsó hetei már elég nagy kihívást jelentenek fizikailag és észrevettem magamon, hogy nehezemre esik a férjemet leszámítva bárkitől segítséget kérni, elfogadni. Nem akarok senkit már látni, nem akarom már, hogy így lássanak, hallgassák a panaszaimat. Nem akarom, hogy nyugtassanak, hogy nincs sok hátra stb.

Ugyanezt érzem a baba születését követő időszakra vonatkozó felajánlásokkal kapcsolatosan is. Nem akarom elvenni senkitől sem az élményt (mamák, papák, dédik, nagynénik), hogy (röviden) találkozzanak az új családtaggal, hiszen mindenki nagyon várja már, de őszintén nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen törékeny időszakban, további változatos fizikai tünetekkel, felnőtt bugyipelenkában fogadjak látogatókat. Tudom jól, hogy mindenki megértő lesz, hogy nincs vendégváró snack/kávé, patika rend és senki sem rám kíváncsi, hogy hogy nézek ki, mi van rajtam stb. de valahogy ódzkodom az egésztől. Tényleg nem szeretnék szemét, kegyetlen, vaskalapos akárkinek tűnni, tényleg teljesen érthető a részükről minden. Jót akarnak, szeretnek, ezeket mind tudom, érzem.

Érzett valaki hasonlóan? Beadtátok végül a derekatokat a látogatásra? Vagy ha nem, megbántátok? Önző vagyok vagy csak túlaggódom?